“Aki többet várna, menjen a londoni theatrumba!”

(Gothár-gyakorlatok)

Bizonytalankodva váltottam meg jegyem az Ódry Színpadon látható negyedéves bábszínészosztály Karnyóné-gyakorlatok című előadására. Gothár Péter rendező ugyanis ezen évadban már másodízben próbálkozik kétszáz éves magyar művek színpadra állításával; de vajon megnevettet-e bennünket ma Csokonai bohózata?

Tavaly szeptemberben az évad ugyanis A filozófus sikertelenségével indult, ám ez a Katona József Színház műsorpolitikája miatt nem éleződött ki annyira, majd meglepetésemre POSZT-ra is bekerült a Bessenyei-dráma  – ekkor már saját ítéletemben kezdtem kételkedni. Örömmel vettem tudomásul, hogy a Karnyóné klasszisokkal A filozófus fölött szárnyal, noha ez leginkább a játszók kreativitásának köszönhető.

Fotó: http://www.szfe.hu

Csokonai Vitéz Mihály a csurgói református gimnázium tanévnyitójára készítette el a színjátékot; ezért nem feltétlenül kell az életmű részének tekinteni, hiszen ő sem tekintette annak. Feltehetően rögtönözte az egészet, miközben egy diákja lekörmölte. Emiatt partitúraként olvasandó. És ez egyáltalán nem elhanyagolható apróság, tekintve, hogy az előadás egyik legnagyobb gyengéje megint a magyar színház betegsége: a szöveg felől közelíti meg a darabot. Jószerivel ebből adódik az is, hogy harsány nevetés helyett csekély számú kuncogás fut néha-néha végig a közönség sorain; a poénok jórésze elsikkad, a szöveg leveti magáról a rákényszerített vicchullámot. A rendezői koncepció alapvetően Csokonai botrányos frissességére, a diáklét üdeségére koncentrál, megspékelve mindezt a marionett-módszerrel, és a páratlanul kreatív díszlettel, jelmezekkel. (A zenés darab-jelleg is eredendően Csokonai elképzelése.) A vizuális humor sokszor erősebben hat ránk, mint az elhangzott szöveg; gondolok itt Karnyóné mélyen lecsüngő bájaira, Samuka mesterségésen elálló füleire, Kuruzs jelmezére, vagy az öreg Karnyó sírontúli megjelenésére. A darab banális közjáték jellege, harsány nyersessége próbál megidéződni Gothár rendezésében.

Az előadás robbanó energiával indul, amikor Csokonaiként berohanó Czupi Dániel egy karddal hadonászva elszavalja Az igazság diadalma című verset, mellyel bevezeti a nézőt a Padlásra, s közben papír-akadályokon küzdi át magát; aztán egy negyed óra múlva már semmi sincs ebből az energiából. Úgy vélem, ahol az előadás szöveg nélkül folyik, ahol a játszók saját karakterük humorát a test játékával hozzák elő, ott az előadás páratlanul sikeres. Elég csak Karnyóné öngyilkossági kísérleteire gondolni, vagy a Lipittlotty megérkezése előtti sminkelős, piros nőicipős-jelenetet említeni. Ahol a karakterek szöveg nélkül bontakoznak ki, ott a bohózat működik. Ám nagyon sokszor érzem, hogy a szöveg éppen hogy túlzottan az előadás előterébe kerül, holott még a cím is azt sugallja, hogy a produkció műhelyszagú szeretne lenni, de „gyakorlatok-jelleg” mégsem valósítja meg magát. Ehelyett egy olyan előadást látunk, ahol a színjáték egységes akar lenni, mégis fragmentált lesz, és széttartása leginkább abból eredeztethető, hogy a jelenetek egyenként alaposan kimunkáltak, az összhang még sincs meg az egész produkcióban, darabokra esik szét. Számomra kérdés például a marionett-madzagok funkciója: ha egyszer nem a színpad felett kuporgó bábosok irányítják a játszók mozdulatait, akkor puszta látványelemként kellene örülnünk neki? Ha már maga Csokonai sem tekintette a darab fő szervezőelvének a szöveget, akkor miért irányította ennyire a játékot a szöveg? Ez alól egyébként Kuruzs jelenete kivétel. Amikor elhangzik a bemutatkozása, akkor is érződik, hogy előbb a jellemző vonások születnek meg, és a szöveg már csak hozzásimul ehhez a karakterhez. Lipittlotty és Tipptopp számomra túl egyforma volt.

Fotó: http://www.szfe.hu

Összességében nem volt rossz előadás. Ha a humort nem a szövegből szeretné meríteni, ha nem ragaszkodna olyan borzasztóan hozzá, talán sokkal erősebb hatást váltott volna ki a befogadóból. Hiszen a néző sem a szövegtől várja a kacagtatást, hanem a játéktól.

K. Zs.

Budapest, 2012. április 11.