Author Archives: szemlezde
Műhiba
Egészségügyi revü szünet nélkül
A Szputnyik Hajózási Társaság és a Katona József Színház közös produkcója, a Bodó Viktor által rendezett ANAMNESIS április huszonhetedike óta látható a Katona nagyszínpadán. Látható és élvezhető, mert élvezetes volt az előadás, bár meglepő és morbid gondolatnak tűnt elsőre az egészségügyi színpad.
Bodóék produkciója a társadalmi sérelmek egyikének kibeszélésével kísérletezik; a darab az egészségügyben érintett nézők és szakdolgozók elbeszéléseit, előadásait használja alapanyagként, a színpadi díszlet pedig megeleveníti nagy budapesti kórházaink nyomorult sivárságát. Akár a Szent János Kórház traumatológiáján is játszódhatna az egyébként végletekig groteszk és fragmentált történet. A darab kezdetekor mozivásznon láthatunk egy csúnya balesetet, majd felgördül ez a vászon, és a színpadon Pálos Hanna közvetíti az eseményeket holmi tévénéző közönségnek, miközben mi, színháznézők egy halálesetnek vagyunk tanúi. Ezután a lepukkant intézmény előterébe belépő fiatalember kezdi a hatalmas kórházi labirintusban keresni halott édesanyját; a darab végén azonban ünnepélyes keretek között ő is elhagyja az élők sorát. Az előadás laza, gegekre épülő, burlesk-szerű, viszonylag olcsó humorral telített jelenetek sorozata, ahol az élet elvesztése könnyed hahoták és muzsikaszó közepette esik meg. De az élet értéke erősen megkérdőjeleződik. Az egyik jelenetben politikusok tárgyalnak, ötletbörzét tartanak arról, hogyan változtassák meg az egészségügyet, míg végül ágyak megszüntetésében, a rezidensek átverésében egyeznek meg. (Mindemellett kivonják a pénzt a kultúrából, mondván, az egészségügy fontosabb, ám az ilyen kijelentésekkor hangos mennydörgés figyelmezeti őket.) A jelenet végén a főgonosz hivatalnok infarktust kap és igazán kegyetlenül, ám kétségtelenül humoros módon elhalálozik. (A kaszás végez vele.) Egy másik jelenetben szúrós őszinteséggel vegyített búcsú-paródia közepette látunk egy műtét előtt álló öregasszonyt, akit férje meglátogat. „Hoztap parizert.” – mondja. „Pulyka?” – kérdezi izgatottan a felesége. „Sertés.” Csalódottan fogadja a hírt a beteg, mire a férfi kopasz homlokára rak egy szeletet az olcsó húskészítményyből. Kettejük egész beszélgetésében benne volt a szégyellt szegénység, az emberi ostobaság, és a humor, amellyel mindezt Bodó összerántja.
Mert el kell fogadnunk, hogy Bodó sajátos keretek között gondolja el a viccet, a történetmesélést, a drámai konfliktust. Aki látta a Ledarálnakeltűntem című darabot a Sufniban, az bizonyosan megérezte az inváziószerűen megszállt kórház képe mögött ugyanazt az abszurd bürokráciát, amelyet a rendező a Kafka-adaptációban is remekül megkonstruál. (Tulajdonképpen olyan, mintha azt az előadást látnánk most nagyszínpadon.) Elveszítjük a fonalat, amikor hosszú percekig a nézők türelmén táncolva hatszor-hétszer ismétlődik ugyanaz a némajelenet: a vérző ember a 94-es épületet keresi. Ezek a kitartott, kinyújtott pillanatok, valamint a kiszólások engedik színházként látni a kórházat az előadásban, viccként az egészségügyet a valóságban. Bodónál szokni kell a dramaturgia gyökértelenségét, ritmustalanságát. A kisstílű kávégépes kórházi valóság revübe fullad, az élet és halál határmezsgyéjén bulizó, énekelő rendezőt játszó színész (Mészáros Béla) a hullaházba kerül, ahogyan azt a patológus is megmondta: „Viszlát – igen! Bizony. Viszlát.”
Keresztes Tamás játéka találóan adja vissza a portás szerepét, aki nem segít, de parancsolni akar, Czukor Balázs alkoholista hullaőr félelmetes alakjának zsenije nemcsak a kaszás szerepével való összejátszatás konnotációjában értelmezhető, de minden bizonnyal hozzájárultak a hatáskeltéshez a színész ijesztő szemei, magas, vékony alakja, sápadt arca is. Minden szereplehetőség a maga irracionalitásában tud ígéretes lenni, és Bodó rendezésében csaknem az összes színész rátalál a maga módján erre a hangra. Mindez nagyban hozzájárul az előadás humorhálójának dekódolásához. És a néző boldog.
Fotó: Dudás Ernő
Magam is tagadhatatlanul végigröhögtem az előadást, mégis maradt bennem egy apró kis kérdés: nem voltak-e ezek a poénok egy kissé ósdiak, és közönségesek? A liftben kefélő orvos, a szexi nővérkék, a rezidens-ügy, a hálapénz, vagy az, ahogy a tumoros mentőstől (Szirtes Ági) kölcsönkér az orvosa (hiszen úgysem kell megadni), a frankhitelek mellékzöngéje, a levágott ujjak, a furán számozott kórházi épületek, a kóválygó betegek, a külföldre csábító ajánlatok, és a sok egyéb elsorolhatatlan apróság. De. Tagadhatatlanul volt egy sekélyes vonal az előadásban, ehhez adódott hozzá a bodói képtelenségsorozat. Ez a fajta abszurditás kifejezetten jól áll az egészségügynek, működik a színpadon. Ám úgy vélem, volt ebben a darabban egy kezdeményezés a színház részéről: próbáljuk meg traumáinkat, veszteségeinket egy pillanatra kinevetni – ahogyan azt a Szirtes Ági által alakított mentősnő teszi saját rákos daganata hallatán.
Olykor azzal vádolják az effajta előadásokat, hogy felszínes filozófiai üzenetük miatt egysíkúvá válnak. Nem mondom, hogy ez nem igaz. De minden nagy produkciót, híres előadást számos tökéletlen előz meg. Ezesetben Bodóék előadásában az újító, bátor, kísérletező szándékot kell értékelni. Blogunkon szeretjük szembesíteni a szöveget a színjátékegésszel – itt jegyezném meg, hogy az ANAMNESIS valamennyi jelenetének jót tett a kezdeti szövegtelenség. A rendező technikája, ahogy a darabot felépítette a próbák során, az improvizációkból született, majd letisztított és rögzített jelenetek mögött kórházlátogatások állnak, szakmabeliekkel folytatott beszélgetések, elrejthetetlen komolyság. Bodónál mégis humort látunk a dokumentum-jellegű mozibetétekben is, ahol mentősök, gyógyszerészek, patológusok, nővérek osztják meg élményeiket a nézővel. A kettő vegyítése közel sem kiegyensúlyozott – azt gondolom, emiatt érzik jópáran kevésnek az előadást.
Budapest, 2012. május 10.
K. Zs.
“Aki többet várna, menjen a londoni theatrumba!”
(Gothár-gyakorlatok)
Bizonytalankodva váltottam meg jegyem az Ódry Színpadon látható negyedéves bábszínészosztály Karnyóné-gyakorlatok című előadására. Gothár Péter rendező ugyanis ezen évadban már másodízben próbálkozik kétszáz éves magyar művek színpadra állításával; de vajon megnevettet-e bennünket ma Csokonai bohózata?
Tavaly szeptemberben az évad ugyanis A filozófus sikertelenségével indult, ám ez a Katona József Színház műsorpolitikája miatt nem éleződött ki annyira, majd meglepetésemre POSZT-ra is bekerült a Bessenyei-dráma – ekkor már saját ítéletemben kezdtem kételkedni. Örömmel vettem tudomásul, hogy a Karnyóné klasszisokkal A filozófus fölött szárnyal, noha ez leginkább a játszók kreativitásának köszönhető.
Fotó: http://www.szfe.hu
Csokonai Vitéz Mihály a csurgói református gimnázium tanévnyitójára készítette el a színjátékot; ezért nem feltétlenül kell az életmű részének tekinteni, hiszen ő sem tekintette annak. Feltehetően rögtönözte az egészet, miközben egy diákja lekörmölte. Emiatt partitúraként olvasandó. És ez egyáltalán nem elhanyagolható apróság, tekintve, hogy az előadás egyik legnagyobb gyengéje megint a magyar színház betegsége: a szöveg felől közelíti meg a darabot. Jószerivel ebből adódik az is, hogy harsány nevetés helyett csekély számú kuncogás fut néha-néha végig a közönség sorain; a poénok jórésze elsikkad, a szöveg leveti magáról a rákényszerített vicchullámot. A rendezői koncepció alapvetően Csokonai botrányos frissességére, a diáklét üdeségére koncentrál, megspékelve mindezt a marionett-módszerrel, és a páratlanul kreatív díszlettel, jelmezekkel. (A zenés darab-jelleg is eredendően Csokonai elképzelése.) A vizuális humor sokszor erősebben hat ránk, mint az elhangzott szöveg; gondolok itt Karnyóné mélyen lecsüngő bájaira, Samuka mesterségésen elálló füleire, Kuruzs jelmezére, vagy az öreg Karnyó sírontúli megjelenésére. A darab banális közjáték jellege, harsány nyersessége próbál megidéződni Gothár rendezésében.
Az előadás robbanó energiával indul, amikor Csokonaiként berohanó Czupi Dániel egy karddal hadonászva elszavalja Az igazság diadalma című verset, mellyel bevezeti a nézőt a Padlásra, s közben papír-akadályokon küzdi át magát; aztán egy negyed óra múlva már semmi sincs ebből az energiából. Úgy vélem, ahol az előadás szöveg nélkül folyik, ahol a játszók saját karakterük humorát a test játékával hozzák elő, ott az előadás páratlanul sikeres. Elég csak Karnyóné öngyilkossági kísérleteire gondolni, vagy a Lipittlotty megérkezése előtti sminkelős, piros nőicipős-jelenetet említeni. Ahol a karakterek szöveg nélkül bontakoznak ki, ott a bohózat működik. Ám nagyon sokszor érzem, hogy a szöveg éppen hogy túlzottan az előadás előterébe kerül, holott még a cím is azt sugallja, hogy a produkció műhelyszagú szeretne lenni, de „gyakorlatok-jelleg” mégsem valósítja meg magát. Ehelyett egy olyan előadást látunk, ahol a színjáték egységes akar lenni, mégis fragmentált lesz, és széttartása leginkább abból eredeztethető, hogy a jelenetek egyenként alaposan kimunkáltak, az összhang még sincs meg az egész produkcióban, darabokra esik szét. Számomra kérdés például a marionett-madzagok funkciója: ha egyszer nem a színpad felett kuporgó bábosok irányítják a játszók mozdulatait, akkor puszta látványelemként kellene örülnünk neki? Ha már maga Csokonai sem tekintette a darab fő szervezőelvének a szöveget, akkor miért irányította ennyire a játékot a szöveg? Ez alól egyébként Kuruzs jelenete kivétel. Amikor elhangzik a bemutatkozása, akkor is érződik, hogy előbb a jellemző vonások születnek meg, és a szöveg már csak hozzásimul ehhez a karakterhez. Lipittlotty és Tipptopp számomra túl egyforma volt.
Fotó: http://www.szfe.hu
Összességében nem volt rossz előadás. Ha a humort nem a szövegből szeretné meríteni, ha nem ragaszkodna olyan borzasztóan hozzá, talán sokkal erősebb hatást váltott volna ki a befogadóból. Hiszen a néző sem a szövegtől várja a kacagtatást, hanem a játéktól.
K. Zs.
Budapest, 2012. április 11.
Zsótér, Figaro, Maladype, Törőcsik
-egy beszélgetés lenyomata-
Március utolsó szombatján az Eötvös Színházkör összeült a Maladype Színház Figaro házassága című előadása után, és Tarján Tamással beszélgetett a látottakról. Összesen mintegy tizenketten, különböző színházi nézőpontokkal a hátunk mögött leültünk ítéletet, véleményt alkotni a Zsótér által rendezett, Törőcsik Mari nevével fémjelzett előadásról. Jószerivel az volt az egyetlen közös bennünk, hogy együtt lehettünk tanúi a bohózatnak. A diskurzus oldott szombat esti hangulatára hivatkozva szeretném rögzíteni a gondolatfolyam néhány emlékezetes pontját, amely tehát nem saját szellemi termékem, hanem tizenkét (nem különösebben dühös) ember közös tudásának és látószögének kusza kivonata. Így ezen beszámolót sem az én, sem a többiek konkrét véleményeként nem szabad kezelni, hanem csupán apró törpengésmozzanatok sorozataként, amelyek egy szombat esti sörözés keretei között maradtak.
A látott darab megvitatása szavazással indult, mindenki felírta egy apró papírra, hogy egy tízes skálán hány pontra taksálja az élményt. Az eredmény, amennyire emlékszem nagyjából 7,5 lett. Volt két tízpontos és két hatpontos szavazat. A beszélgetést Tarján Tamás indította saját nézőpontjával, ez egyfajta vitaindítóként funkcionált, majd a kiemelkedő pontszámokat adó fiatalok megmagyarázták álláspontjukat. A beszélgetés főbb gócpontjai az alternatív színház létjogosultsága, feladata, Törőcsik Mari jelenléte az alternatív szférában és ennek jelentősége, a színészi játék kielemzése, Zsótér rendezői koncepciójának sikere a korábbi rendezései felől vizsgálva, valamint ráterelődött a szó a (blogunkat egyébként különösen érintő) drámai szöveg és a színházi előadás viszonyára.
A 2002 óta működő társulat honlapján az olvasható, hogy a Maladype egy „önmagát mindig újrafogalmazni képes társulat” – ez megmagyarázza azt a fajta változássort, amin a társulat tíz év alatt átment, mígnem megérhette a néző, hogy bár lakásszínházi kontextusban, mégis látszólag a legkonvencionálisabb eszközökkel megalkotott Figaro házassága tanúja lehetett. Mit nevezek konvenciónak? Az előadás humora, koncepciója, a játszók eszköztára a hagyományos színházi keretek között marad. Zsótér Figarója nem több önmagánál. (Kell-e, hogy több legyen? Vártam-e, hogy több legyen?) Egy bohózat, amely megnevettetett – már ha megnevettetett. Arra Tarján tanár úr hívta fel a figyelmet, hogy a színház szabályrendszerének felállítása és megdöntése folyton jelen van ebben a Zsótér-rendezésben is, gondoljunk csak az ablakon való kiugrás jelenetére vagy a kellékhasználatra. De ennek ellenére az előadás a saját határain belül sem ellentmondásmentes. Hogy ez kit mennyire bánt, zavar a befogadás közben, az változó. Ebből adódóan alakultak ki véleménykülönbségek. Bizony érdekes elgondolkodni azon, hogy milyen színházi koncepcióval, elvárásrendszerrel ülünk be az előadásra. A kritikai látószög talán ártalmas a befogadásra, ugyanakkor pont az által vagyunk képesek megítélni egy előadás diadalát, hibáit, így mégiscsak elengedhetetlen. A lakásszínházi közeg a Félelem és Macskajaj a harmadik birodalomban című korábbi Zsótér-rendezésnek olymértékben kedvezett, hogy az év egyik legsikerültebb alkotásának nevezhető. A szűk tér a szorongáshoz, a rettegéshez nagyszerűen párosult, az otthon intimitása és az ideológia becsorgása az intim közegbe maximálisan berántja a nézőt a darab sűrűjébe, onnan kiszakadni, kimenekülni képtelen, részese a történteknek, az előadás által a csaknem hatvan-hetven éve véget ért náci uralom pszichikai terrorjának megértői lehetünk. Ezzel szemben a Figaró elmegy a lakászszínházi tér mellett, „kitér” előle, nem játssza ki tökéletesen ezt az ütőkártyát. (Csak egyetlen példát szögeznék ide a térhasználat sikerét bizonygatni: a Kréta-kör féle Hamlet, ami mindig máshol, mindig ugyanaz marad.)
Ami a csodálatos Törőcsik Marit illeti, ő az a színésznő, aki egyszerre van jelen a Nemzetiben, Debrecenben és az alternatív közegben is. De be kell látni, hogy amikor őt megláttuk a Figaróban, akkor igenis Törőcsik Marit láttuk meg, az ő játékát játékként értékeltük, nem Marcelinát láttuk benne. Vajon hogyan viszonyulnánk az előadáshoz, ha nem láthattuk volna?
Fotó: Kleb Attila és kotipas
Szólván a színészekről, tekintetbe véve a szereplehetőségeket mégis azt kell megállapítani, hogy az előadás tökeletesen ráépül Orosz Ákos elálló füleire, huncut mosolygására, karakterére; erős alakítás az övé. Ez az előadás az érzelmek premier plánja miatt nagyon erősen igényli a kifogástalan és izgalmas színészi alakítást. Itt legalább annyit ronthat egy gyenge láncszem a darabon, mint amennyit erősít rajta az erős jelenlét, a változatosság. És itt talán régen nem a jelenlétről van csak szó. Apró rezdülések hiteles megmunkálásáról, reakciókról, helyzetekről. Nem érdemes egyenként kiértékelni a produkció résztvevőit, hiszen az összhatás mindannyiuk munkája. Annyi bizonyos, hogy azért nem Orosz viszi a hátán a darabot, még ha a karakter ezt kívánná is.
Még néhány szó a drámai szöveg és az színházi aktus viszonyáról. Az az „egészséges”, hogyha mind a rendező, mind a színházi közeg a szöveget a színjátékegész egy szeletének, csupán összetevői egyikének tekinti a jelmez- és kellékhasználat, a rendezői koncepció, a szerepmegmunkálás és a többi „hozzávaló” mellett. Szigorúan mellettük, nem felettük, vagy alattuk áll. Ez annyit tesz, hogy semmi relevanciája nem lehetne a szöveg felőli kritikának – hacsak nem nézünk szembe a mindenkori kritikai gyakorlattal. Ugyanis ha egy színházi aktus megalkotói eleve a drámai szöveg felől közelítik meg magukat, vagy az előadás önmagát, akkor akarva-akaratlanul erre csábítja a kritikusi szférát is, amiből aztán a szöveg kerül ki győztesként. Mindez talán helytelennek tűnik a performatív aktus, az előadás egyszerisége és a test, a tér jelentőségével szemben. De akkor hol a megoldás? Talán érdemes szembesíteni a szöveggel az előadást? Vagy helyesebb menekülni a szöveg elől? Úgy gondolom, ez helyzetfüggő. De amennyire igyekszik észhez térni a színház ebből a kiúttalan kérdésből, egyre többször találkozunk a „nyomán” kifejezéssel, amely segít viszonyulni a színházi előadáshoz. Hiszen az olvasott mű és a befogadott előadás mégiscsak rokon, de hogy éppen mennyire, az esetenként változik. Ezt nem szabadna elfelejteni.
Az Eötvös Színházkör szívesen lát bárkit, akit érdekel a színház és kapható egy kis analízisre a közösen látott produkció után. Megtalálható a facebookon, itt: https://www.facebook.com/groups/249556921734073/
K. Zs.
Budapest, 2012. április 2.
Választ – Színpadon az Új Színház-ügy
A kaposvári negyedéves színészosztály szerda este a Stúdió K-ban vendégszerepelt. Forgács Péter irányítása alatt létrehoztak egy előadást, amelyhez az Új Színház igazgatóváltásával kapcsolatban megszólaló közszereplők, érintettek interneten keringő nyílt levelei, dialógusai szolgáltatták a szöveget.
Nem szerettem volna „beszennyezni” a blogunk ezzel az üggyel (mert nem ide tartozik), ez az előadás azonban részlegesen ugyan, de kapcsolódik a tematikához. Hogyan dolgozza fel egy közösség, egy osztály azt az akutálpolitikai-színházi botrányt, amelytől hangos a média, amely mindenki számára a választást, a véleménynyílvánítást jelenti – úgy, hogy az előadás szintézise ne egy újabb vélemény legyen, hanem valami, ami méltó a színházhoz, ami segít felismerni a vázolt helyzetet egy lehetséges külső pontból.
Az elkészült produkciót inkább happeningnek nevezi Forgács, és a darab kezdete előtt néhány mondatban elmesélte, hogy egy ötnapos kurzus során alkották meg az előadást, amelynek témájától a drámaiság elvitathatatlan. Ebből a drámaiságból kiindulva kezdték feldolgozni a szövegeket, szándékoltan mellőzve saját, egyéni véleményeiket és minden moralizálást. A szöveg játékba hozza a teret, a színészeket – ilyen módon történő felhasználása sok kreatív energiát szabadít fel a játszókból, így az előadás összegészében egy pergő, intenzív színjátékot eredményez. A vita politikai vetülete fölé emelték az ember alapvető természetét, amely sokszor nincs összhangban a társadalom konvencióival, erkölcseivel. Az arcok, a hangok, a gesztusfolyam, amiben dolgoztak, nagyon elemi, ösztönös volt, segít a nézőnek meglátni az esendő és hitvány, sértett és aggódó, kisszerű és bizonytalan embert. Az embert – a vádaskodások, megmondások mögött. Humanistának azért mégsem nevezném, hiszen alapvetően tragikus és keserű az a kép, amellyel távozik a nézőközönség; viszont a humor, az irónia, amellyel körberajzolták az előadást, szintén az emberi kicsinyesség vázlatos portréja, ehhez adódnak hozzá a szövegekből kiragadott gócpontok, amelyeket különböző kontextusokban egyfajta fogalomjátékba göngyölítettek, így távolították el a mindennapi fültől és tették idegenné a befogadó számára.
Néhány jelentetet kiemelnék az előadásból.
Erős és nyílt kezdet volt a tucat bizonytalanul bolyongó alak, akiknek el kell dönteni, melyik oldalon állnak. A szavak ritmizálása, a szöveg elemeire bontása eltávoltította a szövegtesttől a fogalmakat. (Pesti, liberális, pénzcsinálás, vicchullám, stb.) Mohácsi Norbert az előadás elején úgy végzi a dolgát, akárcsak a pályázatíró Dörner. Az eredmény, a tányér gesztenye, játékban marad az elfogyasztásig.
Nagyon megrázó volt, amikor Rainer-Micsinyei Nóra torkaszakdtából üvöltötte az elcsépelt felháborodás zokszavait: elfogadhatatlan, nyilas, felháborító, náci, undorító stb, miközben a tányér gesztenyepürét szorongatta, amely Dörner pályázatát jelképezvén egy rakás fosra emlékezteti a nézőt. Eközben Czakó Julianna normális emberi hangon egy ezzel ellenkező emberi véleményt közvetített, s a kettő összecsengéséből kiszűrődött: Új Nyilas Színház. Sok, különböző véleményt mutatott meg a happenging, központban tizenkét olyan kulcsemberrel, akiknek egymással való versengését a kétszáz méter gyorsúszás világszámhoz hasonlították. Az előadás senkit sem kímél, viszont elbizonytalanít: nem veszett-e már réges-rég ki a színházból mint olyanból az a szellemiség, ami egykor talán a lényegi pontja volt, kiindulópontja, célja.
Az előadás vége felé felcsendül a Szomorú vasárnap nem éppen softrock verziója, s közben a gesztenyepüréből igazságosan minden szájba jut egy falat. Aztán a színészek üresen hagyják a termet, de mielőtt az utolsó is távozna, hangosan lecsapja a villanyt. Így ül a közönség a sötét színházban, színészek és fény nélkül. Bizonytalanságban, tudatlanságban, „a művészet templomában”. A látottak egészében véve nem adnak választ semmire. A választ váró kétségbeesett sirámok, szólamok összjátéka (saját esztétikai keretein belül) „harmóniában” van azzal a világgal, amiben élni kénytelen a színész, a rendező: az egész színház – de a néző is. Ily módon elfogadható a gesztenyepüré kényszerű “befogadása”, hiszen mindenki egyformán részesül belőle.
K. Zs.
Budapest, 2011. december 13.
A választás nehézségei egy színpadra állított Molnár Ferenc műben
Az Új Színházban még mindig látható A hattyú című vígjáték, Szinetár Miklós rendezésében.
Molnár Ferenc művein nem fogott – érezhetően – az idő vasfoga. A színházak ma is szívesen tűzik műsorra őket, s a nézők pozitív benyomásokkal távoznak. Hiszen drámái nem csak mulattatni képesek, hanem egyben elvezetik az olvasót az emberi lélek mélységeibe is. Az utazást élvezettel tesszük meg, a könnyed forma azonban csak álca. A hattyú című művének popularitása, vígjáték mivolta mellett a historikus szerelmi szálnak is köszönhető. Abban a korban, mely színhelyéül szolgál, elfogadott volt még az elrendezett házasság és annak az igénye, hogy ez rangbéli előrelépést jelentsen a kiházasítandó lány, ebben az esetben Alexandra családjának. A kérdés már csak az marad, az elrendezettséggel szemben a szívbeli döntés lenne-e a jobb? Olyan fiatal lánnyal találkozhatunk, aki tele van ambíciókkal, ezek beteljesítéséhez pedig talál is egy tökéletes férjjelöltet, de ugyanakkor átéli a darab során egy szenvedélyes férfi közeledését is, aki felkavarja, kizökkenti addigi világából. A felvetés megválaszolásának lehetséges elképzelését Molnár Ferenc műve szemlélteti.
Fotó: Varga Gábor (www.mixonline.hu)
A hallgatóságban felmerül az igény annak megválaszolására (akár írott formában, akár az előadás során szembesül a drámával először) miért nem a szerelem diadalmaskodik? A kétkedés azonban félrevezető lehet, mert bármennyire is egyszerűnek tűnhet a darab megítélése; azt bizonyosan mondhatjuk, hogy a szerelem győzedelmeskedik. Ági Miklós – aki Alexandra öccseinek tanára – éppen azért utazik el és okoz csalódást Alexandrának, mert valójában leghőbb vágyát kívánja így teljesíteni: „királyné akarok lenni”. Bár az igaz, hogy a szerelmük nem képes legyőzni a felmerült akadályokat, mint a rangbeli különbség és a család elutasítása.
A Tanár urat játszó Száraz Dénes szépen építette fel és fokozta érzelmi megnyilvánulásait, amikor kellett – az előadás során, ahogy a drámában – a feszültség közte és a trónörökös között a tetőfokára hágott. Alexandrának, akit Nemes Wanda alakított, már kevesebb játéktér jutott, ez köszönhető a szerző általi jellemzésnek valamint annak, hogy a rendező Szinetár Miklós ezt megtartotta. Érdekes viszont, hogy más esetben az értelmezés lehetőségeit kitágította, s így a játszó színészek karaktere is változott. Albert – Almási Sándor – szövegrészeit helyenként a rendező úgy tette kétértelművé, hogy szexuális töltettel tűzdelte meg. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a dráma alapvető konfliktusa épp abból indul, hogy Albert mindenkihez vonzódik (s ez alatt a ház két hölgyét leszámítva férfiakat kell érteni), csak épp Alexandrához nem, akit neki szánnának. Ez a vonzódás inkább emberi sajátság semmint homoszexuális utalásokra való felbujtási lehetőség hordozója, ami mulattat ugyan, de a karaktert le is alacsonyítja. Olyannyira, hogy a nézőknek esélyük sem volt kezdetektől fogva őt pártolni, így annak a lehetőségnek a gondolata, miszerint feltehetnék magukban a kérdést, ki illene jobban a hattyúhoz, egyszerűen kiiktatódott. Almási Sándor a számára adott szerepkört maximálisan megformálta, de abban is biztos vagyok, hogy klasszikusabb értelemben vett karakterének is kitűnően eleget tudott volna tenni.
Fotó: www. ujszinhaz.hu
Beatrix, özvegy hercegné szerepét Bánsági Ildikó játszotta, aki elsőre azért volt kirívó a nézők számára, mert a darab lassan indult be a színen, de amikor partnerekre is akadt – példának okáért a Jácinttal való beszélgetésekor – nem csalódhattunk szerepkörének a megformálásában. Eperjes Károly alakította a darabban Jácintot, aki lemondva minden vagyonáról szerzetesnek állt, persze a műben csak néhány elszólása kapcsán következtethetünk arra, hogy ennek mi lehetett az oka, egyértelműen nem derül ki. Átgondolt alakítást nyújtott és nagyban hozzájárult a darab sikeres adaptációjához. Azonban helyenként a többi szereplőhöz viszonyítva kissé soknak is bizonyult, ezt viszont nem lehet az ő rovására írni.
Mindent összevetve egy nagyon jó előadást láthatott, aki november 9.-én ellátogatott az Új Színházba. Bár a darabot már játsszák egy ideje a nézőtéren nem volt telt ház. Ez is a megváltozott kulturális viszonyoknak köszönhető, nem pedig annak, hogy az előadások között válogatva az érdeklődők nem találhatnak számukra megfelelő színházi előadást.
U. N.
2011. november 17.
Majomország
(Pintér Béla Tündöklő középszer című előadása kapcsán)
Pintér Béla új darabja Pincér Géza új darabjáról szól. Egy antitársulat antiszínészeit ismerhetjük meg, antiországban, ahol a művészet is anti. És az is akar maradni.
A „Pintér-művek” sokban eltér a hagyományos értelemben vett kő-szöveg-színházi gyakorlattól. A rendező maga írja darabjait – így az elsősorban szöveg felől közelítő elemzési módszert, amely blogunk fő jellemzője, kénytelen vagyok mellőzni. Kevés díszlettel dolgoznak, annál kifejezőbbek a jelmezek. A zeneiség, a dal szervesen kapcsolódik, összefonódik a játékmóddal, minden stilizált: a tér, a szöveg, a történet. Ami előadásaikban egyetemes, örök és állandó, az az emberi jellem szigorú és könyörtelen ábrázolása az embertelenség segítségével, mindezt egy gúnyos, kritikus keretben.
A Tündöklő középszer korunk színházi viszonyait mutatja be, a rossz, szenvelgő, halott színházat. Közelről látunk egy pocsékul működő társulatot, ahol a művészek kisszerű, önös érdekeiket helyezik a művészet elé, elbarikádozzák maguk az alkotás lehetőségétől. Egyikükről megállapítják, hogy tehetségtelen, kiközösítik. Jucust (Herczenik Anna) ezt tetézve egyik kollégája, Korpás János (Thuróczy Szabolcs) a lány gyönge pillanatában önző vágyainak veti alá, majd másnap közönségesen elutasítja. De egy véletlen folytán kiderül, hogy Jucus sokkal tehetségesebb társainál, olyan csodálatos hangja van, amelyről sejtelme sem volt korábban. A kocka fordul, a lány karrierje elindulhatna, ha alávaló kollégái le nem itatják, nem adnak a szájába egy doboz cigarettát, valamint nem hagyják nyitva rá az ablakot éjszakára, csak úgy, „bukóra”, hogy a másnapi közös fellépésükön ne tudjon énekelni. Céljukat elérik, a lányt pedig így is kiveti magából a társulat: ha nem azért mert tehetségtelen, akkor azért, mert náluk tehetségesebb. A Pintér-előadás összes szereplője negatív, kivéve talán Jucust. Géza (Pintér Béla), a társulat vezetője egy kegyetlenül őszinte rendező, aki maga is csak középszerűségre képes, és ez rendkívül bántja, de képtelen ellene tenni. Katonai egyenruhája a színházért rosszul harcoló mártír öltözéke. Sebzett Madár (Szamosi Zsófia) az önző színésznők tökéletes modellje, nem érdekli az előadás, nem képes közösségben dolgozni, csak saját sikere foglalkoztatja. Hiú, képmutató, irigy és természetesen középszerű. Héra (Roszik Hella) alkoholista, folyton elkésik a próbáról, Bölény Jucus volt élettársa (Friedenthal Zoltán) a Budaörsi Apacs Közösségben identitását vesztette; amikor Jucus karrierje felfelé ívelőnek tűnik, azonnal visszarohanna hozzá. Dínó (Quitt László) arrogáns és kiábrándító művészember, Szücsi (Enyedi Éva), a kínai százforintos bolti eladó, az akcentusából próbál sikert faragni előadásról előadásra, Judy (Szalontay Tünde), az ostoba szőke, talpig arany színű toalettjében tojik az éppen készülő előadásra, amely azért lett végül zenés darab, mert Ujházi Miska, a kistarcsai kántor merev részegen a kocsmában rápötyögött pianínón néhány „valahonnan ismerős” dallamot.
A készülő darab premierje előtti jelenetben láthatjuk Bányai Editkét (aki külsőre tökéletesen egyezik országunk egyik legjelentősebb kritikusával), amint egy rosszindulatú és félreértett bírálatot ír az elkészült előadásról. Ebben a rendszerben tehát nem csupán a színház csinálói középszerűek, hanem annak bírálói is. De ugyanilyen egyszerűséggel gúnyolódik az előadás a mai politikusokon, a salgótarjáni akcentussal beszélő meteorológuson, a Paprika TV műsorvezetőin, és még számos közszereplőn. Számon kéri az emberen a középszerűséget, nem csak a színészeken, akik egyáltalán nem értik a színházat, hanem az esendő emberi jellemen is. Mindemellett úgy érzékeltem, az előadás tézise, hogy ez az antiország a mi országunk.
Itt a jó színházat, de már a rosszat se nagyon támogatja az állam. Ebben az antiországban a hatvanas évek tájékán született, vidéken szocializálódott jogászréteg Budapestre kerülvén magához ragadta az országirányító pozíciókat, s mivel maguk sohasem jártak színházba (de a kultúra más ágazataival sem sikerült közelebbről megismerkedniük), most úgy érzik, nem hibáznak nagyot, ha megvonják a támogatást a kulturális szférától. Nem érzékelik közvetlen hasznát, ezért feleslegesnek tartják. Nem értik, hogy a budapesti színházak java része méreteiből adódóan sem tud befogadni annyi nézőt, amennyiből önfenntartó intézményként tudna működni. Nem értik, hogy a humanitásnak, a művészetnek, vagy akár a szellemtudományoknak tranzitív haszna van, s ennek a haszonnak csak a hiányából fakadó negatív hozadékát lehet érzékelni egy országban. Olyan ez, mint az édesanya: gyakran csak akkor vesszük észre, mennyit jelentett számunkra, amikor már nincs. A művészet szeretetére, a művészet értésére való nevelés pedig csak emberöltők alatt hozza meg gyümölcsét, nem azonnal.
Pintér Béla és Társulata ezúttal sem kíván részvétet ébreszteni a nézőben, nem csinál szívbemarkoló történetet a társulatból kirakott lány esetéből. A néző kacag, de azért nem sajnálja felismerni, ez most nem vicc, ez a valóság.
K. Zs.
2011. november 16.
Engem a látvány meghazáztat – Kecskemét, Bánk bán
Csaknem kétszáz év kellett ennek az országnak ahhoz, hogy Katona József előadhatatlannak tartott Bánk bánját jól átgondolt, színvonalas módon tudja interpretálni.
Bodolay Géza leváltásakor a kecskeméti fiatalság egy része lemondott az őszinteséggel incselkedő nagyszínházi produkciókról, a politikai felhangról, a gúnyról, az igazságról – már-már magáról a kecskeméti Katona József Színházról is. Barátságtalanul fogadtuk az akkor deus ex machina módra megérkező Cseke Pétert, és üres, kispolgárkacagtató, halott színházat vártunk az új színházigazgatótól, alacsony minőséggel tetézve. Kezdetben talán láttam is egy-egy gyengébben kimunkált előadást ott, aztán felkerülvén a fővárosba többé nem vettem bérletet Kecskeméten.
Most a majdnem elképzelhetetlen híre vitt vissza oda: egy jól sikerült Bánk bán-előadás híre, amelyet ugyan a Ruszt József Stúdióba terveztek, ám november 11-én már a Nagyszínpadon volt látható a darab. Ráadásul kivételesen kedvezményes, ötszáz forintos jegyár mellett egy egész gimnázium nézhette meg az előadást, ami az általam látottak közül az egyik legjobb, legalaposabb Bánk bán-interpretáció.
A darab számomra meglepő módon a dramaturgiába egyébként is nehezen illeszthető ötödik felvonással kezdődött. A halott királyné felett elhangzik néhány keresetlen szó, majd a 19. század eleji síró-éneklő iskolára emlékeztető, nyomasztóan rossz játékmodorral játsszák át a felvonást, szándékoltan ócska manírokkal megfűszerezve egészen az utolsó szóig, ahol elhalkuló zene mellett komoly egyszerűséggel hangzanak el Bánk szavai, köztük a híres mondat: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.” Itt kell megjegyeznem Szabó Borbála dramaturg leleményességét, aki úgy ültette át a művet mai magyar nyelvre, hogy közben direkt nem sértette meg egyik értelmezést sem, valamint nem sértette meg a szöveg magját, csupán a nyelvi burkolatot szabta át, és kiélesítette a mai fül számára azokat a szólamokat, azokat a tónusokat, amelyek homályos volta korábban nehezítette az értelmezést – a néző számára, aki a darabnak tanúja, nem pedig értelmező olvasója. A befogadást segítette az aprólékosan kimunkált színészi játék, valamint a rendező koncepciója, ami árasztja magából, hogy ebben a Bánk bán–megvalósulásban a színészektől kezdve a jelmeztervezőn át a rendezőig mindenki azonos tudott lenni a történettel. Tény, hogy Szabó Borbála és Bagó Bertalan közösen alkották meg ezt az előadást, annak sikere a közös munka sikere.
A díszlet sikere az új megoldás: a falak rugalmas textilcsíkokból állnak, bárki bármikor átsétálhat rajtuk, és a hallgatózás jól ismert problémája alól is felszabadul az előadás. A kétszintes hófehér palota jól szimbolizálja az alá–fölé rendeltségi viszonyokat a drámában: míg a békétlenkedők, a hatalom alatt állók alul szerveződnek, addig a királyné lakosztálya és trónja a felső emeleten helyezkedik el. Ezt töri meg Bánk bán nagyúr (Fazakas Géza) a gyilkosság jelenetében, amikor a trónjában ülő hatalomimádó Gertrudis (Danyi Judit) előtt áll, és onnan hangzanak el a vádló szavak. Az egész előadásra jellemző a humor: nevetünk a Biberachot alakító Szemenyei János játékán, aki végigkokainozza az előadást, kacag a világ arcába, de a karakterben él a hidegvérű gyilkos, aki saját szerelmét is megölte. A gúnyos-gerinctelen tettek mögött a sértett szív áll, a lézengő ritter beleröhög Izidóra arcába, s hogy igazoljam a szöveggel kapcsolatos örömöm, a jól ismert megállapítás, mely eredetileg így hangzik: „az ész hibázik, a fejecske kong”, most így fest: „kong belül a fejecske, hiányzik az eszecske”. Ottó (Orth Péter) egy buta hercegecske, aki a mai ostoba ficsúrokhoz hasonló módon igyekszik elcsábítani Melindát. Komoly kérdés a kettejük jelenete, ami ebben az interpretációban úgy alakul, hogy a szobába beléptükkor Bánk egyszerűen a kanapé mögé veti magát és ily módon hallgatja ki a társalgást. A darab nem csinál titkot sem a Melinda és Ottó közötti későbbi ködös aktusból, de magyarázatot ad Bánk bán szájába is: semmi sem igaz, ami annak látszik. Ezt mondja Bánk; ezért nem hiszi el, hogy Ottó altatót adott a királynénak és izgatószert Melindának. A darab őszintén szívszorító jelenete a búcsú Gertrudisnál: Melinda kérleli Bánkot, hogy tartson vele, de a nagyúr nem megy.
A gyilkosságból a villódzó fények miatt nehézkesen vettem ki: a megtébolyodott Bánk akkor adja magát át vad ösztöneinek, amikor Ottót újra látja. Hárman kergetőznek, míg végül félig a színfalak mögött történik meg a gyilkosság, félig látható módon. Az eredeti tragédiában a királyné alakjában az egyetlen őszinte pillanatnak szokták nevezni Gertrudis indulatos reakcióját Meránia szidalmazására. A Bagó-rendezésben viszont alaposan elő van készítve Bánk haragos őrjöngése, a befejezés tehát nem nyúl vissza ehhez a „hagyományhoz”.
A darab aktualitása a békétlenek címen emlegetett jelenetben erősödik fel legjobban. Amikor már látjuk a hibát magában az emberi jellemben, láthatjuk ezt politikai működés közben is. „Hát ilyen talpnyaló lett belőled Árpád vére?”– kérdezi Petúr bán (Körtvélyessy Zsolt) a nézőközönség felé tekintve. A bojótiak akcentussal beszélnek, Mikhál (Szokolai Péter), Simon bán (Farkas Ádám) jóformán csökkent értelmű emberek, akik ugyan jószívűek, de kár a hatalom a kezükbe. A békétlenkedők szavaznak, de nem tudják, mire, Petúr fenyegetően manipulálja őket, míg Bánk bán a jól ismert érvrendszerrel meg nem győzi igazáról azokat, akikkel Petúr skandáltatja: „Gertrúd takarodj!” Petúr alakján érezni egyfajta szűklátókörűséget, ami szépen támasztja alá a karakter tetteit. A szöveg leleményének tanúságtétele, hogy saját fegyverét fordítja Petúr ellen Bánk: a manipulációt. „Amit mi magunk szórunk szét, azt most vegyük vissza?” – szögezi nekik a kérdést a nagyúr.
Bánk bán egyedül áll katonai egyenruhájában; miközben a tündéri láncoknak hangsúlyosan csak egyik felét szakítja el, nem uralja az eseményeket. A dráma tragédiája azonban a Bagó-rendezésben nem csupán Bánk tragédiája; egy ország tragédiája, akinek csak esendő uralkodói vannak, s mindhárom uralkodó (pontosabban majdnem-uralkodó) távol van saját kulcsfontosságú pillanatában: a királynő aludni ment, Endre Lengyelországot hódítja, Bánk a zavargásokat csitítja. A Katona-dráma új formában, a szöveg új köntösében ugyan, de üzeni a nézőnek: Magyarországon közös bűn a mulasztás, közös bűn a vakság, közös bűn a hibás cselekedet.
Az előadás kontrasztos záróakkordjaként felcsendül a híres Bánk bán-ária, s közben kalapácsot csattogtatva óriási fekete deszkalapokkal temetik el a hófehéren világító palotát. Mintha azt üzenné ebben a keserű pillanatban az előadás: mi magyarok áriázunk a hazaszeretetről, és nem méltó módon temetjük el régi sérelmeinket, hanem bedeszkázzuk azokat. Ennek felismeréséhez juthatunk el az darab végére. Parti Nagy címben is idézett verse jut erről eszembe: „hazám hazám, te min – de nem.”
K. Zs.
2011. november 12.
Az Elveszett paradicsom értelmezése – avagy Viczián Ottó remekelt Sarkadi Imre drámájában
Sarkadi Imre drámáját ötven évvel ezelőtt írta meg. A paradicsomi boldogság keresése, és annak megtalálása a hétköznapi embert is foglalkoztatja. Azonban a dráma olvasásakor a főhős Zoltán – Viczián Ottó – számára addig ismert jelen, s a már darabokra hullott jövő világával találkozhatunk. Egyetlen rossz döntésének a következményei, ahogy a műben is hangsúlyozva van Biblia-példázattal, elegendőek ahhoz, hogy az addig jelentéktelennek tűnő dolgok elvesztése közben ráébredjen valódi értékükre. Zoltán esetében ez az élet maga lesz.
Még a vizuális tehetséggel megáldott olvasónak is helyenként dagályossá váltak a drámán belüli szövegrészek (gondolok itt a méhek egyéniségéről folytatott eszmefuttatásra). A történet mindössze két nap alatt játszódik le, mégis olyan a benyomásunk, mintha hetek telnének el. A művet Csiszár Imre „álmodta” színpadra, rendezését dicséri, hogyha olvasáskor el is kalandozott volna a figyelmünk, ezt a darab megnézésekor nem mondhatjuk el. Sőt, az írói utasításokat szem előtt tartva újabb színfoltokkal gazdagította a művet. A nézőknek érdemes volt szemüket végigjártatni az összes szereplőn és a megszólalásaikkor látott játékra éppen úgy figyelni, mint az apróbb gesztusaikra melyeket háttérbe húzódásaikkor produkáltak. A mellékszereplők közül a Jóskát játszó Schnell Ádám és a Klárit megszemélyesítő Kocsis Judit bravúros megnyilvánulásaikkal szórakoztatták a nézőket.
Koncz Gábor, mint Sebők Imre nyugdíjas tanár jelenik meg. A műben nem vitatható el a bölcsessége, illetőleg feltétlen kedvessége, amit szívmelengető szavak formájában tolmácsol az író. A színpadon kissé más jellem tükröződik róla, inkább merevebb személyiség, aki kedves ugyan, de csak akkor, amikor épp olyan hangulatban van; valamint az általa megszerzett tudást helyenként úgy érezhettük, nehezen szedi elő elméjének rejtett zugaiból. Mondhatni, hogy játéka ingadozott, alátámasztva ezt azzal, hogy a rendező ragaszkodott az akkori korviszonyhoz, így valószínűsíthető, hogy a főszereplők jellemét sem kívánta eltolni. Mint néző maximálisan elégedett lehettünk játékával. Mint idős férfi jelenik meg, aki szeretetteljes apa, de nem éppen a legközvetlenebb.
A szerelmi szál bevezetése első olvasásra meglepetésszerű élmény, mivel a történet egy gyilkosság bevallásával indul. Ezáltal hirtelen fejest ugrunk az emberi lélek mélységeibe, s ezt a dráma a további szerkezetében is megtartja. Mindeközben újabb szálakat indít, hol lágyabban (Mira és Zoltán egyre erőteljesebb vonzódása fokozatosan jelentkezni), hol úgy, hogy azt érezzük, az arcunkba csapódik ( Klári és Jóska tönkrement házassága). Az emberi természet gyarlóságait, mint a megcsalás és a felszínesség, Sarkadi ellentétbe állítja – a felvonultatott jellemek által – a feltétlen szeretettel, megbocsátással, hűséggel. A remény az, ami új erőt képes adni Zoltánnak az élethez. Bár a műnek nem született folytatása, mégis azt kell hinnünk – vagy legalábbis nézőként azt szeretnénk hinni –, a főhősnek van oka az újrakezdésre, mivel megtalálta azt az égi, fensőbb szerelmet, mely valóban paradicsommá változtathatja számára a földet. Magyar Tímea – mint ártatlan virágszál – és Viczián Ottó – mint cinikus gazember – jelenik meg a drámában és a színen is.
A műnek klasszikus felfogásban nincsen megoldása, már-már olyan, mintha szakadásszerű véget érne egy film. Az olvasó, néző fantáziájára van bízva, mit képzel a lelki szemei elé. A legfontosabb mégis, hogy a színészek fantasztikus, valamint zseniális szereplése által az Óbudai Kulturális Központ közreműködésének köszönhetően – november ötödikén – előadott dráma, melyet a Turay Ida Színház állított színpadra; még órákig képes volt foglalkoztatni a darab megnézőit. A József Attila Színházban november tizenkettedikén lesz látható az Elveszett paradicsom premier előadása.
U. N.
2011. november 9.
A színészet mesterségbeli tudás vagy ösztönös tehetség kérdése – Diderot kontra Kant
Mit is jelent színésznek lenni? Feltárni egy rejtett, belső világot mely alig várja, hogy kifakadhasson, avagy csak azért játszani, mert ez is csak egy szakma. Manapság nem azért lesz valakiből színész, mert másképp nem tudna boldogulni, bár esetleges kivételek mindig akadhatnak. Azonban a legtöbb embernek, aki ezt a szakmát választja, számolnia kell azzal, hogy nem elég papírt szerezni arról, hogy értenek valamihez, hanem komoly erőfeszítéseket kell tenniük már ahhoz is, hogy ne munkanélküliként tengődjenek valahol. Természetesen ez a túlképzettség kifizetődő jussa. Félreértés ne essen, a diákokat, illetőleg végzetteket nem érheti semmi gáncs, ők is csak elszenvedői annak, hogy jelenleg a kultúrára egyre kevesebb figyelem fordítódik; a támogatások megvonása pedig egyenes arányban vonzza azt, hogy még a tehetséges fiatalok sem tudnak elhelyezkedni.
A tehetség többnyire ösztönből fakad, velünk születik s mi akkor vagyunk igazán szerencsések, ha a tehetségünk párosul az ízlésünkkel mikor célt tűzünk ki magunk elé, szakmát választunk. Diderot szerint az ösztönös színész legtöbbször elviselhetetlen, igen ritkán kitűnő, mert hagyja, hogy a színpadon átélt érzelmei elhomályosítsák gondolatait, s ítélőképessége felett átvegyék az uralmat. Az utánzó színészről sem nyilatkozik szebben, ő legfeljebb a tűrhető alakításig juthat el. Miután felsorol néhány példát arra nézve mikor nem lesz jó színész valaki, rátér arra, amivel valójában foglalkozott Színészparadoxon című írásában. Mégpedig, mitől lesz valakiből nagyszerű színész?
Nagyszerű. Ezt a szót, amit egy kellemes előadás végén a néző vagy színpadi próba után a rendező méltatásképp alkalmaz a színészre, jól agyunkba kell vésni. Mert ellentétben fog állni a Kant által tárgyalt zseni, s így a zseniális fogalmával is. Mivel nála a zseni az a tehetség, aki eredetiségre tör, példamutatást ad, de ugyanakkor nem képes megmagyarázni miképp alkotott, alakított a magában megfogalmazódott eszmék által egyedit. Diderot szerint a biztos ítélőképesség, éleslátás, s semmi érzelem tehet naggyá egy színészt. Hiszen ha ő maga sem bír az érzelmein uralkodni, melyek játék közben rátörnek, akkor csak az első előadáson fog lángolni, míg a harmadikon már fásult lesz. „Hideg fejjel kell az ihlet forró lázát mérsékelni”, mert hatalmat másokon csakis az gyakorolhat, aki ura önmagának. Nála a színészet mesterség, melyet kemény munka árán tökéletesíthet a játszó ember, a természet minél hívebb mímelése pedig mindezt elősegíti. Nem azt mondja ki, hogy ösztönre egyáltalán nincs szükség, hanem azt, hogy párosulnia kell tanulással, példaképek megismerésével, érzelmek utánzásával úgy, hogy játék közben a színész maga nem lehet érzelmes.
Kant eközben a zsenit az utánzó szellemmel ellentétbe állítja. A tanulást is utánzási formának tekinti, ezért az ilyen emberek nem lehetnek zseniálisak, csak nagyok. A tehetséget, melyet a természettől kapja mindenki, nem lehet továbbadni, velünk születik és hal meg. Diderot hasonló terminust vezet be, ő lángelméknek nevezi a bölcs embereket, akiknek a színpadon semmi keresnivalójuk sincs. Szemben a nagyszerű, remek, fantasztikus színészekkel, akinek szenvedélyes lelkük van, azonban tudással a kezükben, mérséklik ezt. Szerinte ezért van az, hogy míg a néző a darab végére elfárad, mert végig érzett, a játszó színész fásult, mert órákig ágált. Kant zseni és Diderot lángelme fogalma összeegyeztethető, de akkor mit is nevezünk zseniális alakításnak és mit nagyszerűnek? Mindenki lelki szemei előtt megjelenhet egy fokozásbeli különbség, pedig ez esetben nem jóról és annál is jobbról beszélünk. Csupán két teória szemben állását példázzuk.
A magam részéről azt mondanám, hogy egy nagyszerű és zseniális színésznek szükséges képeznie önmagát, s mindeddig a régebbi korok példái minden művészet segítségére siettek. Így annak csak pozitív következményei lehetnek, ha tanulmányozza a példaképeket, s mind e közben nem felejt el lelkében érzelmes, játékában így kifejező maradni. Nem elég a kifogástalan alakításig eljutni, szükséges az is, hogy a nézőt oly módon ragadja meg, s éreztessen vele, hogy kizökkenjen addigi világából. Ezt a hatást pedig később ne tudja szavakkal megmagyarázni. A színház élményt ad, szórakozást már az antik kortól elkezdve. A rendező feladata az, hogy a különböző tehetséggel megáldott szereplőket összefogja úgy – ahogy Diderot is megfogalmazza –, hogy egységes előadást kerekítsen a különféle rendű-rangú színészek játékából.
Mivel a színpadon minden másképp működik, mint a valóság színterén, a nézők valóban nem arra kíváncsiak, hogy egy színészen hogyan uralkodik el saját túlfűtöttsége. Azonban, ha az előadáskor nem találkoznánk azzal a bizonyos belső lánggal, s a játszó csupán mérsékelten mímelné az érzelmek teljes skáláját, könnyen elveszíthetné az együttérzést vagy épp megvetést, melyet táplálnia kell az őt nézőben. Mert egy színésznek be kell vésődnie nemcsak az agyunkba, hanem a szívünkbe is – ezt pedig, csak a természet hű utánzásával nem teheti meg –, hogy aztán kemény vastapssal köszönjük meg játékát. Érdekes szembesülni azzal, hogy míg kikapcsolódni járunk színházba, valójában egy fergeteges előadás során sokkal több benyomás ér minket, mint az adott nap, amit megéltünk.
U. N.
2011. november 4.
Szemlézde 