Választ – Színpadon az Új Színház-ügy

A kaposvári negyedéves színészosztály szerda este a Stúdió K-ban vendégszerepelt. Forgács Péter irányítása alatt létrehoztak egy előadást, amelyhez az Új Színház igazgatóváltásával kapcsolatban megszólaló közszereplők, érintettek interneten keringő nyílt levelei, dialógusai szolgáltatták a szöveget.

Nem szerettem volna „beszennyezni” a blogunk ezzel az üggyel (mert nem ide tartozik), ez az előadás azonban részlegesen ugyan, de kapcsolódik a tematikához. Hogyan dolgozza fel egy közösség, egy osztály azt az akutálpolitikai-színházi botrányt, amelytől hangos a média, amely mindenki számára a választást, a véleménynyílvánítást jelenti – úgy, hogy az előadás szintézise ne egy újabb vélemény legyen, hanem valami, ami méltó a színházhoz, ami segít felismerni a vázolt helyzetet egy lehetséges külső pontból.

Az elkészült produkciót inkább happeningnek nevezi Forgács, és a darab kezdete előtt néhány mondatban elmesélte, hogy egy ötnapos kurzus során alkották meg az előadást, amelynek témájától a drámaiság elvitathatatlan. Ebből a drámaiságból kiindulva kezdték feldolgozni a szövegeket, szándékoltan mellőzve saját, egyéni véleményeiket és minden moralizálást. A szöveg játékba hozza a teret, a színészeket – ilyen módon történő felhasználása sok kreatív energiát szabadít fel a játszókból, így az előadás összegészében egy pergő, intenzív színjátékot eredményez. A vita politikai vetülete fölé emelték az ember alapvető természetét, amely sokszor nincs összhangban a társadalom konvencióival, erkölcseivel. Az arcok, a hangok, a gesztusfolyam, amiben dolgoztak, nagyon elemi, ösztönös volt, segít a nézőnek meglátni az esendő és hitvány, sértett és aggódó, kisszerű és bizonytalan embert. Az embert – a vádaskodások, megmondások mögött. Humanistának azért mégsem nevezném, hiszen alapvetően tragikus és keserű az a kép, amellyel távozik a nézőközönség; viszont a humor, az irónia, amellyel körberajzolták az előadást, szintén az emberi kicsinyesség vázlatos portréja, ehhez adódnak hozzá a szövegekből kiragadott gócpontok, amelyeket különböző kontextusokban egyfajta fogalomjátékba göngyölítettek, így távolították el a mindennapi fültől és tették idegenné a befogadó számára.

Néhány jelentetet kiemelnék az előadásból.

Erős és nyílt kezdet volt a tucat bizonytalanul bolyongó alak, akiknek el kell dönteni, melyik oldalon állnak. A szavak ritmizálása, a szöveg elemeire bontása eltávoltította a szövegtesttől a fogalmakat. (Pesti, liberális, pénzcsinálás, vicchullám, stb.) Mohácsi Norbert az előadás elején úgy végzi a dolgát, akárcsak a pályázatíró Dörner. Az eredmény, a tányér gesztenye, játékban marad az elfogyasztásig.

Nagyon megrázó volt, amikor Rainer-Micsinyei Nóra torkaszakdtából üvöltötte az elcsépelt felháborodás zokszavait: elfogadhatatlan, nyilas, felháborító, náci, undorító stb, miközben a tányér gesztenyepürét szorongatta, amely Dörner pályázatát jelképezvén egy rakás fosra emlékezteti a nézőt. Eközben Czakó Julianna normális emberi hangon egy ezzel ellenkező emberi véleményt közvetített, s a kettő összecsengéséből kiszűrődött: Új Nyilas Színház. Sok, különböző véleményt mutatott meg a happenging, központban tizenkét olyan kulcsemberrel, akiknek egymással való versengését a kétszáz méter gyorsúszás világszámhoz hasonlították. Az előadás senkit sem kímél, viszont elbizonytalanít: nem veszett-e már réges-rég ki a színházból mint olyanból az a szellemiség, ami egykor talán a lényegi pontja volt, kiindulópontja, célja.

Az előadás vége felé felcsendül a Szomorú vasárnap nem éppen softrock verziója, s közben a gesztenyepüréből igazságosan minden szájba jut egy falat. Aztán a színészek üresen hagyják a termet, de mielőtt az utolsó is távozna, hangosan lecsapja a villanyt. Így ül a közönség a sötét színházban, színészek és fény nélkül. Bizonytalanságban, tudatlanságban, „a művészet templomában”. A látottak egészében véve nem adnak választ semmire. A választ váró kétségbeesett sirámok, szólamok összjátéka (saját esztétikai keretein belül) „harmóniában” van azzal a világgal, amiben élni kénytelen a színész, a rendező: az egész színház – de a néző is. Ily módon elfogadható a gesztenyepüré kényszerű “befogadása”, hiszen mindenki egyformán részesül belőle.

K. Zs.

 Budapest, 2011. december 13.