Zsótér, Figaro, Maladype, Törőcsik

-egy beszélgetés lenyomata-

 

Március utolsó szombatján az Eötvös Színházkör összeült a Maladype Színház Figaro házassága című előadása után, és Tarján Tamással beszélgetett a látottakról. Összesen mintegy tizenketten, különböző színházi nézőpontokkal a hátunk mögött leültünk ítéletet, véleményt alkotni a Zsótér által rendezett, Törőcsik Mari nevével fémjelzett előadásról. Jószerivel az volt az egyetlen közös bennünk, hogy együtt lehettünk tanúi a bohózatnak. A diskurzus oldott szombat esti hangulatára hivatkozva szeretném rögzíteni a gondolatfolyam néhány emlékezetes pontját, amely tehát nem saját szellemi termékem, hanem tizenkét (nem különösebben dühös) ember közös tudásának és látószögének kusza kivonata. Így ezen beszámolót sem az én, sem a többiek konkrét véleményeként nem szabad kezelni, hanem csupán apró törpengésmozzanatok sorozataként, amelyek egy szombat esti sörözés keretei között maradtak.

A látott darab megvitatása szavazással indult, mindenki felírta egy apró papírra, hogy egy tízes skálán hány pontra taksálja az élményt. Az eredmény, amennyire emlékszem nagyjából 7,5 lett. Volt két tízpontos és két hatpontos szavazat. A beszélgetést Tarján Tamás indította saját nézőpontjával, ez egyfajta vitaindítóként funkcionált, majd a kiemelkedő pontszámokat adó fiatalok megmagyarázták álláspontjukat. A beszélgetés főbb gócpontjai az alternatív színház létjogosultsága, feladata, Törőcsik Mari jelenléte az alternatív szférában és ennek jelentősége, a színészi játék kielemzése, Zsótér rendezői koncepciójának sikere a korábbi rendezései felől vizsgálva, valamint ráterelődött a szó a (blogunkat egyébként különösen érintő) drámai szöveg és a színházi előadás viszonyára.

A 2002 óta működő társulat honlapján az olvasható, hogy a Maladype egy „önmagát mindig újrafogalmazni képes társulat” – ez megmagyarázza azt a fajta változássort, amin a társulat tíz év alatt átment, mígnem megérhette a néző, hogy bár lakásszínházi kontextusban, mégis látszólag a legkonvencionálisabb eszközökkel megalkotott Figaro házassága tanúja lehetett. Mit nevezek konvenciónak? Az előadás humora, koncepciója, a játszók eszköztára a hagyományos színházi keretek között marad. Zsótér Figarója nem több önmagánál. (Kell-e, hogy több legyen? Vártam-e, hogy több legyen?) Egy bohózat, amely megnevettetett – már ha megnevettetett. Arra Tarján tanár úr hívta fel a figyelmet, hogy a színház szabályrendszerének felállítása és megdöntése folyton jelen van ebben a Zsótér-rendezésben is, gondoljunk csak az ablakon való kiugrás jelenetére vagy a kellékhasználatra. De ennek ellenére az előadás a saját határain belül sem ellentmondásmentes. Hogy ez kit mennyire bánt, zavar a befogadás közben, az változó. Ebből adódóan alakultak ki véleménykülönbségek. Bizony érdekes elgondolkodni azon, hogy milyen színházi koncepcióval, elvárásrendszerrel ülünk be az előadásra. A kritikai látószög talán ártalmas a befogadásra, ugyanakkor pont az által vagyunk képesek megítélni egy előadás diadalát, hibáit, így mégiscsak elengedhetetlen. A lakásszínházi közeg a Félelem és Macskajaj a harmadik birodalomban című korábbi Zsótér-rendezésnek olymértékben kedvezett, hogy az év egyik legsikerültebb alkotásának nevezhető. A szűk tér a szorongáshoz, a rettegéshez nagyszerűen párosult, az otthon intimitása és az ideológia becsorgása az intim közegbe maximálisan berántja a nézőt a darab sűrűjébe, onnan kiszakadni, kimenekülni képtelen, részese a történteknek, az előadás által a csaknem hatvan-hetven éve véget ért náci uralom pszichikai terrorjának megértői lehetünk. Ezzel szemben a Figaró elmegy a lakászszínházi tér mellett, „kitér” előle, nem játssza ki tökéletesen ezt az ütőkártyát. (Csak egyetlen példát szögeznék ide a térhasználat sikerét bizonygatni: a Kréta-kör féle Hamlet, ami mindig máshol, mindig ugyanaz marad.)

Ami a csodálatos Törőcsik Marit illeti, ő az a színésznő, aki egyszerre van jelen a Nemzetiben, Debrecenben és az alternatív közegben is. De be kell látni, hogy amikor őt megláttuk a Figaróban, akkor igenis Törőcsik Marit láttuk meg, az ő játékát játékként értékeltük, nem Marcelinát láttuk benne. Vajon hogyan viszonyulnánk az előadáshoz, ha nem láthattuk volna?

Fotó: Kleb Attila és kotipas

Szólván a színészekről, tekintetbe véve a szereplehetőségeket mégis azt kell megállapítani, hogy az előadás tökeletesen ráépül Orosz Ákos elálló füleire, huncut mosolygására, karakterére; erős alakítás az övé. Ez az előadás az érzelmek premier plánja miatt nagyon erősen igényli a kifogástalan és izgalmas színészi alakítást. Itt legalább annyit ronthat egy gyenge láncszem a darabon, mint amennyit erősít rajta az erős jelenlét, a változatosság. És itt talán régen nem a jelenlétről van csak szó. Apró rezdülések hiteles megmunkálásáról, reakciókról, helyzetekről. Nem érdemes egyenként kiértékelni a produkció résztvevőit, hiszen az összhatás mindannyiuk munkája. Annyi bizonyos, hogy azért nem Orosz viszi a hátán a darabot, még ha a karakter ezt kívánná is.

Még néhány szó a drámai szöveg és az színházi aktus viszonyáról. Az az „egészséges”, hogyha mind a rendező, mind a színházi közeg a szöveget a színjátékegész egy szeletének, csupán összetevői egyikének tekinti a jelmez- és kellékhasználat, a rendezői koncepció, a szerepmegmunkálás és a többi „hozzávaló” mellett. Szigorúan mellettük, nem felettük, vagy alattuk áll. Ez annyit tesz, hogy semmi relevanciája nem lehetne a szöveg felőli kritikának – hacsak nem nézünk szembe a mindenkori kritikai gyakorlattal. Ugyanis ha egy színházi aktus megalkotói eleve a drámai szöveg felől közelítik meg magukat, vagy az előadás önmagát, akkor akarva-akaratlanul erre csábítja a kritikusi szférát is, amiből aztán a szöveg kerül ki győztesként. Mindez talán helytelennek tűnik a performatív aktus, az előadás egyszerisége és a test, a tér jelentőségével szemben. De akkor hol a megoldás? Talán érdemes szembesíteni a szöveggel az előadást? Vagy helyesebb menekülni a szöveg elől? Úgy gondolom, ez helyzetfüggő. De amennyire igyekszik észhez térni a színház ebből a kiúttalan kérdésből, egyre többször találkozunk a „nyomán” kifejezéssel, amely segít viszonyulni a színházi előadáshoz. Hiszen az olvasott mű és a befogadott előadás mégiscsak rokon, de hogy éppen mennyire, az esetenként változik. Ezt nem szabadna elfelejteni.

Az Eötvös Színházkör szívesen lát bárkit, akit érdekel a színház és kapható egy kis analízisre a közösen látott produkció után. Megtalálható a facebookon, itt: https://www.facebook.com/groups/249556921734073/

K. Zs.

Budapest, 2012. április 2.