Engem a látvány meghazáztat – Kecskemét, Bánk bán

Csaknem kétszáz év kellett ennek az országnak ahhoz, hogy Katona József előadhatatlannak tartott Bánk bánját jól átgondolt, színvonalas módon tudja interpretálni.

Bodolay Géza leváltásakor a kecskeméti fiatalság egy része lemondott az őszinteséggel incselkedő nagyszínházi produkciókról, a politikai felhangról, a gúnyról, az igazságról – már-már magáról a kecskeméti Katona József Színházról is. Barátságtalanul fogadtuk az akkor deus ex machina módra megérkező Cseke Pétert, és üres, kispolgárkacagtató, halott színházat vártunk az új színházigazgatótól, alacsony minőséggel tetézve. Kezdetben talán láttam is egy-egy gyengébben kimunkált előadást ott, aztán felkerülvén a fővárosba többé nem vettem bérletet Kecskeméten.

Most a majdnem elképzelhetetlen híre vitt vissza oda: egy jól sikerült Bánk bán-előadás híre, amelyet ugyan a Ruszt József Stúdióba terveztek, ám november 11-én már a Nagyszínpadon volt látható a darab. Ráadásul kivételesen kedvezményes, ötszáz forintos jegyár mellett egy egész gimnázium nézhette meg az előadást, ami az általam látottak közül az egyik legjobb, legalaposabb Bánk bán-interpretáció.

Fotó: http://www.kecskemetikatona.hu

A darab számomra meglepő módon a dramaturgiába egyébként is nehezen illeszthető ötödik felvonással kezdődött. A halott királyné felett elhangzik néhány keresetlen szó, majd a 19. század eleji síró-éneklő iskolára emlékeztető, nyomasztóan rossz játékmodorral játsszák át a felvonást, szándékoltan ócska manírokkal megfűszerezve egészen az utolsó szóig, ahol elhalkuló zene mellett komoly egyszerűséggel hangzanak el Bánk szavai, köztük a híres mondat: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.” Itt kell megjegyeznem Szabó Borbála dramaturg leleményességét, aki úgy ültette át a művet mai magyar nyelvre, hogy közben direkt nem sértette meg egyik értelmezést sem, valamint nem sértette meg a szöveg magját, csupán a nyelvi burkolatot szabta át, és kiélesítette a mai fül számára azokat a szólamokat, azokat a tónusokat, amelyek homályos volta korábban nehezítette az értelmezést – a néző számára, aki a darabnak tanúja, nem pedig értelmező olvasója. A befogadást segítette az aprólékosan kimunkált színészi játék, valamint a rendező koncepciója, ami árasztja magából, hogy ebben a Bánk bán–megvalósulásban a színészektől kezdve a jelmeztervezőn át a rendezőig mindenki azonos tudott lenni a történettel. Tény, hogy Szabó Borbála és Bagó Bertalan közösen alkották meg ezt az előadást, annak sikere a közös munka sikere.

A díszlet sikere az új megoldás: a falak rugalmas textilcsíkokból állnak, bárki bármikor átsétálhat rajtuk, és a hallgatózás jól ismert problémája alól is felszabadul az előadás. A kétszintes hófehér palota jól szimbolizálja az alá–fölé rendeltségi viszonyokat a drámában: míg a békétlenkedők, a hatalom alatt állók alul szerveződnek, addig a királyné lakosztálya és trónja a felső emeleten helyezkedik el. Ezt töri meg Bánk bán nagyúr (Fazakas Géza) a gyilkosság jelenetében, amikor a trónjában ülő hatalomimádó Gertrudis (Danyi Judit) előtt áll, és onnan hangzanak el a vádló szavak. Az egész előadásra jellemző a humor: nevetünk a Biberachot alakító Szemenyei János játékán, aki végigkokainozza az előadást, kacag a világ arcába, de a karakterben él a hidegvérű gyilkos, aki saját szerelmét is megölte. A gúnyos-gerinctelen tettek mögött a sértett szív áll, a lézengő ritter beleröhög Izidóra arcába, s hogy igazoljam a szöveggel kapcsolatos örömöm, a jól ismert megállapítás, mely eredetileg így hangzik: „az ész hibázik, a fejecske kong”, most így fest: „kong belül a fejecske, hiányzik az eszecske”. Ottó (Orth Péter) egy buta hercegecske, aki a mai ostoba ficsúrokhoz hasonló módon igyekszik elcsábítani Melindát. Komoly kérdés a kettejük jelenete, ami ebben az interpretációban úgy alakul, hogy a szobába beléptükkor Bánk egyszerűen a kanapé mögé veti magát és ily módon hallgatja ki a társalgást. A darab nem csinál titkot sem a Melinda és Ottó közötti későbbi ködös aktusból, de magyarázatot ad Bánk bán szájába is: semmi sem igaz, ami annak látszik. Ezt mondja Bánk; ezért nem hiszi el, hogy Ottó altatót adott a királynénak és izgatószert Melindának. A darab őszintén szívszorító jelenete a búcsú Gertrudisnál: Melinda kérleli Bánkot, hogy tartson vele, de a nagyúr nem megy.

A gyilkosságból a villódzó fények miatt nehézkesen vettem ki: a megtébolyodott Bánk akkor adja magát át vad ösztöneinek, amikor Ottót újra látja. Hárman kergetőznek, míg végül félig a színfalak mögött történik meg a gyilkosság, félig látható módon. Az eredeti tragédiában a királyné alakjában az egyetlen őszinte pillanatnak szokták nevezni Gertrudis indulatos reakcióját Meránia szidalmazására. A Bagó-rendezésben viszont alaposan elő van készítve Bánk haragos őrjöngése, a befejezés tehát nem nyúl vissza ehhez a „hagyományhoz”.

Fotó: http://www.kecskemetikatona.hu

A darab aktualitása a békétlenek címen emlegetett jelenetben erősödik fel legjobban. Amikor már látjuk a hibát magában az emberi jellemben, láthatjuk ezt politikai működés közben is. „Hát ilyen talpnyaló lett belőled Árpád vére?”– kérdezi Petúr bán (Körtvélyessy Zsolt) a nézőközönség felé tekintve. A bojótiak akcentussal beszélnek, Mikhál (Szokolai Péter), Simon bán (Farkas Ádám) jóformán csökkent értelmű emberek, akik ugyan jószívűek, de kár a hatalom a kezükbe. A békétlenkedők szavaznak, de nem tudják, mire, Petúr fenyegetően manipulálja őket, míg Bánk bán a jól ismert érvrendszerrel meg nem győzi igazáról azokat, akikkel Petúr skandáltatja: „Gertrúd takarodj!” Petúr alakján érezni egyfajta szűklátókörűséget, ami szépen támasztja alá a karakter tetteit. A szöveg leleményének tanúságtétele, hogy saját fegyverét fordítja Petúr ellen Bánk: a manipulációt. „Amit mi magunk szórunk szét, azt most vegyük vissza?” – szögezi nekik a kérdést a nagyúr.

Fotó: http://www.kecskemetikatona.hu

Bánk bán egyedül áll katonai egyenruhájában; miközben a tündéri láncoknak hangsúlyosan csak egyik felét szakítja el, nem uralja az eseményeket. A dráma tragédiája azonban a Bagó-rendezésben nem csupán Bánk tragédiája; egy ország tragédiája, akinek csak esendő uralkodói vannak, s mindhárom uralkodó (pontosabban majdnem-uralkodó) távol van saját kulcsfontosságú pillanatában: a királynő aludni ment, Endre Lengyelországot hódítja, Bánk a zavargásokat csitítja. A Katona-dráma új formában, a szöveg új köntösében ugyan, de üzeni a nézőnek: Magyarországon közös bűn a mulasztás, közös bűn a vakság, közös bűn a hibás cselekedet.

Az előadás kontrasztos záróakkordjaként felcsendül a híres Bánk bán-ária, s közben kalapácsot csattogtatva óriási fekete deszkalapokkal temetik el a hófehéren világító palotát. Mintha azt üzenné ebben a keserű pillanatban az előadás: mi magyarok áriázunk a hazaszeretetről, és nem méltó módon temetjük el régi sérelmeinket, hanem bedeszkázzuk azokat. Ennek felismeréséhez juthatunk el az darab végére. Parti Nagy címben is idézett verse jut erről eszembe: „hazám hazám, te min – de nem.”

K. Zs.

2011. november 12.