A színészet mesterségbeli tudás vagy ösztönös tehetség kérdése – Diderot kontra Kant

Mit is jelent színésznek lenni? Feltárni egy rejtett, belső világot mely alig várja, hogy kifakadhasson, avagy csak azért játszani, mert ez is csak egy szakma. Manapság nem azért lesz valakiből színész, mert másképp nem tudna boldogulni, bár esetleges kivételek mindig akadhatnak. Azonban a legtöbb embernek, aki ezt a szakmát választja, számolnia kell azzal, hogy nem elég papírt szerezni arról, hogy értenek valamihez, hanem komoly erőfeszítéseket kell tenniük már ahhoz is, hogy ne munkanélküliként tengődjenek valahol. Természetesen ez a túlképzettség kifizetődő jussa. Félreértés ne essen, a diákokat, illetőleg végzetteket nem érheti semmi gáncs, ők is csak elszenvedői annak, hogy jelenleg a kultúrára egyre kevesebb figyelem fordítódik; a támogatások megvonása pedig egyenes arányban vonzza azt, hogy még a tehetséges fiatalok sem tudnak elhelyezkedni.

A tehetség többnyire ösztönből fakad, velünk születik s mi akkor vagyunk igazán szerencsések, ha a tehetségünk párosul az ízlésünkkel mikor célt tűzünk ki magunk elé, szakmát választunk. Diderot szerint az ösztönös színész legtöbbször elviselhetetlen, igen ritkán kitűnő, mert hagyja, hogy a színpadon átélt érzelmei elhomályosítsák gondolatait, s ítélőképessége felett átvegyék az uralmat. Az utánzó színészről sem nyilatkozik szebben, ő legfeljebb a tűrhető alakításig juthat el. Miután felsorol néhány példát arra nézve mikor nem lesz jó színész valaki, rátér arra, amivel valójában foglalkozott Színészparadoxon című írásában. Mégpedig, mitől lesz valakiből nagyszerű színész?

Nagyszerű. Ezt a szót, amit egy kellemes előadás végén a néző vagy színpadi próba után a rendező méltatásképp alkalmaz a színészre, jól agyunkba kell vésni. Mert ellentétben fog állni a Kant által tárgyalt zseni, s így a zseniális fogalmával is. Mivel nála a zseni az a tehetség, aki eredetiségre tör, példamutatást ad, de ugyanakkor nem képes megmagyarázni miképp alkotott, alakított a magában megfogalmazódott eszmék által egyedit. Diderot szerint a biztos ítélőképesség, éleslátás, s semmi érzelem tehet naggyá egy színészt. Hiszen ha ő maga sem bír az érzelmein uralkodni, melyek játék közben rátörnek, akkor csak az első előadáson fog lángolni, míg a harmadikon már fásult lesz. „Hideg fejjel kell az ihlet forró lázát mérsékelni”, mert hatalmat másokon csakis az gyakorolhat, aki ura önmagának. Nála a színészet mesterség, melyet kemény munka árán tökéletesíthet a játszó ember, a természet minél hívebb mímelése pedig mindezt elősegíti. Nem azt mondja ki, hogy ösztönre egyáltalán nincs szükség, hanem azt, hogy párosulnia kell tanulással, példaképek megismerésével, érzelmek utánzásával úgy, hogy játék közben a színész maga nem lehet érzelmes.

Kant eközben a zsenit az utánzó szellemmel ellentétbe állítja. A tanulást is utánzási formának tekinti, ezért az ilyen emberek nem lehetnek zseniálisak, csak nagyok. A tehetséget, melyet a természettől kapja mindenki, nem lehet továbbadni, velünk születik és hal meg. Diderot hasonló terminust vezet be, ő lángelméknek nevezi a bölcs embereket, akiknek a színpadon semmi keresnivalójuk sincs. Szemben a nagyszerű, remek, fantasztikus színészekkel, akinek szenvedélyes lelkük van, azonban tudással a kezükben, mérséklik ezt. Szerinte ezért van az, hogy míg a néző a darab végére elfárad, mert végig érzett, a játszó színész fásult, mert órákig ágált. Kant zseni és Diderot lángelme fogalma összeegyeztethető, de akkor mit is nevezünk zseniális alakításnak és mit nagyszerűnek? Mindenki lelki szemei előtt megjelenhet egy fokozásbeli különbség, pedig ez esetben nem jóról és annál is jobbról beszélünk. Csupán két teória szemben állását példázzuk.

A magam részéről azt mondanám, hogy egy nagyszerű és zseniális színésznek szükséges képeznie önmagát, s mindeddig a régebbi korok példái minden művészet segítségére siettek. Így annak csak pozitív következményei lehetnek, ha tanulmányozza a példaképeket, s mind e közben nem felejt el lelkében érzelmes, játékában így kifejező maradni. Nem elég a kifogástalan alakításig eljutni, szükséges az is, hogy a nézőt oly módon ragadja meg, s éreztessen vele, hogy kizökkenjen addigi világából. Ezt a hatást pedig később ne tudja szavakkal megmagyarázni. A színház élményt ad, szórakozást már az antik kortól elkezdve. A rendező feladata az, hogy a különböző tehetséggel megáldott szereplőket összefogja úgy – ahogy Diderot is megfogalmazza –, hogy egységes előadást kerekítsen a különféle rendű-rangú színészek játékából.

Mivel a színpadon minden másképp működik, mint a valóság színterén, a nézők valóban nem arra kíváncsiak, hogy egy színészen hogyan uralkodik el saját túlfűtöttsége. Azonban, ha az előadáskor nem találkoznánk azzal a bizonyos belső lánggal, s a játszó csupán mérsékelten mímelné az érzelmek teljes skáláját, könnyen elveszíthetné az együttérzést vagy épp megvetést, melyet táplálnia kell az őt nézőben. Mert egy színésznek be kell vésődnie nemcsak az agyunkba, hanem a szívünkbe is – ezt pedig, csak a természet hű utánzásával nem teheti meg –, hogy aztán kemény vastapssal köszönjük meg játékát. Érdekes szembesülni azzal, hogy míg kikapcsolódni járunk színházba, valójában egy fergeteges előadás során sokkal több benyomás ér minket, mint az adott nap, amit megéltünk.

U. N.

2011. november 4.