Egy színpadképtelenné vált vígjáték iránt való jámbor szándék


A Katona József Színház úgy döntött, olyan klasszikus magyar drámához nyúl, amely mára már nem csak a kétszáznegyvenhárom éves szöveg miatt kihívás, hanem azért is, mert az első önálló magyar vígjáték kezdetleges dramaturgiai eljárásai sem támogatják meg a nehézkes dialógusokat
Száz évben egyszer előfordul, hogy a színház önálló művészeti ágként való elismertségétől eltekint, s nosztalgikusan tiszteletét teszi az irodalom oltárán. A Katona József Színház úgy döntött, olyan klasszikus magyar drámához nyúl, amely mára már nem csak a kétszáznegyvenhárom éves szöveg miatt kihívás, hanem azért is, mert az első önálló magyar vígjáték kezdetleges dramaturgiai eljárásai sem támogatják meg a nehézkes dialógusokat.

Bár A’ filozófust népszerűsítő plakát tökéletesen reprezentálja a várható eredményt, sokan mégis azzal a reménnyel ültek be ezen az estén a Katonába, hogy Gothár alaposan felforgatja majd a drámát. Talán Alföldi Bánk bán rendezése az oka ennek? Vagy egyszerűen csak megszokta a néző, hogy itt gyenge előadást nem lát? Bárhogy is legyen, Bessenyei vígjátékának első osztatlan sikerére még várni kell, hiába is hirdeti a Katona: „A darab ősbemutatója sikert aratott”; arról az ősbemutatóról semmiféle kritika nem maradt fenn (!). Csak annyi bizonyos, hogy Kelemen László Pontyi-alakítása olyan erősen felborította a színjáték egyensúlyát, hogy később szerepdarabként Pontyi címen hagyományozódott tovább a Bessenyei-dráma.

Az előadásban a mozgás meglehetősen merev, idegen, gyakorta nincs összhangban a dialógusokkal. Noha egy kicsivel több dinamika elvonná a néző figyelmét az ódon szövegről, ez a diszharmónia, amely kiváltképp Párménió és Lidás valamint Szidalisz és Eresztra jeleneteiben erősödik fel, hatástalanítja a színjátékegészt. A díszlet és a kellékhasználat sincs összehangolva a darabban fellépni látszó kollízióval, egyszerűen nem értem, miért döfködnek dühödten hegyes végű botokat a szereplők a deszkapadlóba, miért pengetnek fémhuzalokat a fejük felett időnként. A jelmezek jól átgondoltan egy nemlétező Molière-darab hangulatát idézik, a parókák, és az alattuk lévő tar fejek, valamint a sötétbarna tincsek egyszer-egyszer megvillantják a maszk mögötti valós személyiséget, de ez a motívum érthető módon csak férfi részről van kijátszva.

A fotók a Katona József Színház galériájából származnak.

A morálfilozófiai kérdésekkel küzdő Párménió és a nyitójelenetben rögtön könyvet parancsoló Szidalisz első találkozása túl későn történik meg – ez elméletben a szöveg hibája, gyakorlatilag a dramaturgé. A parlagi műveletlenségről ismert Pontyi, aki még az orális kultúrában nevelkedett (ezért tartja hitelesnek a kocsisától eredő információkat), nyomatékosabban lehetne a humor forrása, ha egyértelmű lenne, miért kell nevetni rajta: aktualizáljuk őt pletykafészekként, vagy nevessünk rajta, mert műveletlen? Gothár rendezésében műveletlennek látszik, de azért mégis az Ótestamentumról beszél és ne feledjük, hogy szegről-végről írástudó férfi. Párménió hozzá fűződő viszonya sem egyértelmű az előadásban: méltányolja őt, vagy nevet rajta a többiekkel? A görög-perzsa szövegnek látszó levél felolvasásakor a humor forrása a levélhez fűzött kommentársorozat lenne eredetileg, itt kellene nagyot nevetnünk Ángyélika tudatlanságán. Hogy ez nem történik meg, az éppen annyira lenne számon kérhető Gothár Péteren, mint Bessenyei Györgyön. Az udvarló beszéd központi szerepe a párokba rendeződő szereplők egymással való dialógusában válik érezhetővé, a figuratív nyelvhasználat különböző szinteken mutatkozik meg, így lesz (a McDonagh-gyakorlatokban már bejáratott dialektust beszélő) Lucinda és Lidás jelenete az egyik legkedvesebb pontja az előadásnak, és egyben a legviccesebb is, midőn Lucinda kórságnak nevezi a filozófiát és testi adottságait felhasználván ráveszi Lidást, hogy hajítsa el az Iliászt. A színészi alakítás mindenki számára egyformán kihívás lehetett, de úgy gondolom, a karakterek erős kimunkáltsága segíti át az előadást azokon a pontokon, ahol a dramaturgia cserbenhagyja azt. A tökéletlen jelenetekből következő hiányos, töredezett karakterrajzokat az Ángyélikát játszó Pálmai Andrea és a Lucindát alakító Borbély Alexandra valamint az Eresztrát alakító Fullajtár Andrea ösztönszerűen egészíti ki.

Az előadás pedzeget egy ironikus olvasatot, amely látszólag megmenti az egyébként meddőnek tűnő vállalkozást: olyan színdarabot eljátszani, amely már saját korában is gyanúsan hamar lekerült a repertoárról. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Bessenyei legfeljebb elindítója lehetett a magyar drámának, az első komoly vígjátéki vállalkozástól pedig nem várható el a sikeres dramaturgia. Egy rosszul működő szöveget pedig csak nagy áldozatok árán lehetett volna érdekessé tenni a néző számára. Minden nehézség ellenére úgy gondolom, kuriózum ez az előadás a magyar színpadokon, és relatív sikertelensége ellenére érdemes megnézni, mert valószínűleg a drámát hamarosan ismét megüli a színház- és irodalomtörténeti büszkeségeket megillető por, azaz nagyjából huszonöt évig megint nem lesz látható színpadon.

K. Zs.

Budapest, 2011. október 12.

Reklámok

About szemlezde

A blogot közösen üzemeltetjük: Ujvári Nóra, Kollár Zsuzsanna

Posted on 2011. október 18. kedd, in Kritika and tagged , , , . Bookmark the permalink. Hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: